No most készülök ki. Egy kapualjban ülök és próbálok életben maradni. Nagy szenvedés ez a mai délután.

A reggel még jól indult. Felhős időben reggeliztem a buszmegállómban, majd irány Wittenberg. Azt megnéztem, ettem valamit, akkut töltöttem, meg ilyenek. Egy hölgy rám köszönt. A férje magyar és Wittenbergben élnek. Megtanult ő is pár szót. Egész jól ment neki. A város határában megint szembe jött egy nagy feketeség. Amíg benyomtam a frissen vásárolt négy joghurtot, addig el is vonult az eső.De ettől kezdve semmi sem megy. Esik. Tűz a nap. Szakad. Éget a nap. Szemerkél. Lesül rólam a bőr. Percről percre változik az egész. Közben pedig fúj az a *** szél. Szembe. Esetleg majdnem szembe, de akkor annál erősebben. Alig tudok vánszorogni. A szél állandó zúgásától már szétdurran a fejem. Közben a nap is éget. Vagy éppen nem. De már csak 37km volt Brandenburgig. (Az volt a kitűzött cél mára.) De ekkor jött egy remek tábla, hogy Brandenburg már csak 37km, de kerékpárral behajtani tilos. Hogy az a ….!!! Útvonal módosítás. Már megint. Sok-sok plusz kilométer. És van még egy bajom ezekkel a németekkel: mindenütt van sok-sok wifi, de nagyon gondosan vigyáznak arra, hogy egy se legyen védtelen. Szegény turista haljon meg net nélkül. (Wittenbergben sem volt. Itt sincs.)Most tehát a mittudoménhogyhívják városka főterén egy koszos kapualjban vagyok, mert már megint esik. Bár talán most először úgy igazából. Dörög is. Eddig nem dörgött. Ide is beszitál. Alig férek el. Megpróbálok kitörni…