Kerékpárral érkezett az esőben. Még ott, az Elba mentén. Lassan sikerült megértenem, hogy mit akar: odaülni mellém, míg eláll az eső. Hozott sört is. Táskájában zörgött a többi. Nem értek németül. Ő nem ért, csak németül. Mutogattunk, magyaráztunk, nevettünk. Öt kilométerre lakik a völgyben, de nagyon esik, ezért inkább vár egy kicsit. Otthon várja az asszony a vacsorát, amit vett. Egyébként 58 éves és ács. Semmi különleges. Vagy két órát „beszélgettünk”. Megosztottuk amink volt: én adtam a kiflit, ő adta a májkrémszerű valamit. Fifti-fifti. Majd a második sört is elosztottuk. Rossz volt. Nagyon mondta, hogy majd érkezik a rendőrség, de van dokumentem, akkor nem lesz semmi gond. Nem jöttek. Tizenegy volt, mire hazaindult a szemerkélő esőben.
Furcsa dolog egy ilyen találkozás. Örülök neki, mert találkozhatom helyi emberrel. Mert már nem csak egy full 3D-s mozi az egész, hanem tényleg belekerülök. Mert szórakoztató mutogatósdit játszani. Közben pedig hányszor vártam már, hogy felálljon és elmenjen. Hogy végre szabadon gondolkodhassam. Hogy ne kelljen küzdeni a szavakkal. Hogy ezt a csődtömeget, amit az álkommunikációnkkal alkottunk elfújhassa az esti szél.
Szinte egész éjjel esett, de a kis esőház jól bírta. A ködös reggelen felültem a járgányra és nekigyűrtem magam Drezdának. Nagy az a város. „Ön tényleg Magyarországról érkezett? Sok szerencsét!” – szólt ki egy hölgy egy német rendszámú autóból magyarul. A hídon pedig rám dudált egy furgonos és bíztatott, hogy hajrá, hajrá.
Nagy város az a Drezda. Sokáig nyöszögtem benne. Lámpák, kerékpárútféleségek, boltok, emelkedők. Furcsa egy város az a Drezda. Egyszerre modern európai város és keletnémet maradvány. Hatalmas sugárutak, füvesített villamos pálya, betontömbök, rengeteg kerékpárút, gyönyörű, de nyomasztóan hatalmas épületek. Csak átsuhantam rajta, de furcsa egy város. Talán többet kéne ott tölteni.
A város után gyönyörű erdőkben vezetett az út. Nehezen ment a tekerés, de a táj gyönyörködtetett. A következő városban rossz irányba kanyarodtam rá a főútra, így nyertem plusz tizenkét kilométert. Jobban viseltem, mint gondoltam, hogy viselni fogom.
Groβenhaim eleredt az eső. Esőben tekerni jó dolog – amíg van egy száraz hálózsákod. De azért, ha nem kell, nem ázom el. Beálltam egy ruhabolt ernyője alá és kapott az eső 14 percet. (Annyit bírt még az akkumulátor.) 10 perc alatt elvonult a zuhé és tekerhettem tovább. Elsterwerda elején ismét csak csúnya felhők jöttek szemből. Mondtam neki, hogy kap fél órát, és akkor nem ismerjük egymást. Gyorsan beálltam egy elektronikai szaküzlet előtere alá és hallgatva a zenét elszundítottam. Fél óra múlva már nem esett és tovább tekerhettem. Két kilométeren belül száraz talajra értem újra. Jöttek-mentek az esők, de a felhőzet vastag és állandó volt.
Eső és eltévedés után jött egy harmadik megpróbáltatás: az út, amin mentem, autóúttá vált, az pedig nem kerékpárnak való. Akkor most merre menjünk? Hírtelen minden olyan távola került. Minden út meghosszabbodott. (És még net sem volt, hogy a google-t hívjam segítségül.) Herzberg helyett Tordau. Nem olyan sokkal hosszabb és így útba esik Wittenberg, ahol Luther szögelte a pontjait. Újult erővel indultam neki a következő – immár utolsó – 30 kilométernek, de a falu szélén megtört a lendületem, mert jött szembe a szél. Rengeteg szélerőművet láttam és azok is csak alátámasztották, hogy bizony szemből fúj a szél.
Egy negyedik megpróbáltatás is kísért a nap folyamán: elfogyott az euróm és az ételem. Tehát kellett egy bankomat és egy bolt. Ugyan minden faluban nézelődtem, de nem botlottam egybe se. Torgau volt az utolsó reményem, de akkor már közel nyolc óra volt. Egyszer csak elém ugrott egy bankomat, majd egy Lidl. Nyolcig volt nyitva. Én voltam az utolsó vásárlója. Hírtelen örömömben már-már komolyan felmerült bennem a gondolat, hogy gyorsan eltekerek én még Wittenbergig, hiszen csak 52km. A fáradtság gyorsan elhessegette a gondolatot és csak tíz kilométert tekertem, szállást keresve.
Egészen kitisztult az ég. De jó – gondoltam – legalább nem kell fedett szállás után néznem. Találtam is egy eldugott helyet egy kihalt vasúti elágazás mélyén. Hátradőltem és percekig csak néztem ki a világból. Közben főtt a vacsora. Láttam ám, hogy érkeznek újabb felhők nyugatról. Oh, Uram, csak ne essen belőlük. Nincs kedvem még szállást keresni. (Már sötét volt.) Tudtam/éreztem, hogy még most kéne, az eső előtt, valamit tenni. De nem. Kérlek Uram, csak ne essen. Aludhassak békében. Megvacsoráztam. Lefeküdtem. Kivételesen nem pakoltam mindent menetkészre. Prágában úgy aludtam: csak a hálózsákot, derékaljat kellett elrakni és indulhattam. Ott hagytam szanaszét mindent. Csak ne essen! – szóltam bátortalan bizakodással az égbe fel.
Nagyon jól aludtam. Majd’ egy órán keresztül. Akkor eleredt az eső. Még csak szemerkélt, de felpattantam, nincs sok idő ilyenkor. Legfontosabb a pulóvert és a hálózsákot száraz helyen tudni. Így trikóban vacogtak a fogaim, miközben próbáltam nem kapkodva összepakolni. Szidtam-e az Urat? Úgy emlékszem, hogy nem. Őt máskor szoktam szidni. Magamra morogtam egy kicsit, hogy jól éreztem, hogy lefekvés előtt kell valamit kitalálni. De leginkább a feladatra koncentráltam: összepakolás.
Pár száz méterre volt egy buszmegálló. Teljesen átlátszó, de lényegileg zárt. Oda menekültem. Persze az eső csak kedves viccelődés volt: nem esett többet reggelig. A buszmegállóban is nagyon jót aludtam. Csak az zavart egy kicsit (sőt nagyon), hogy mindenki lát és engem bámul. (Mit keres egy alvó kerékpáros a megállóban?) Reggeli közben is jól megnéztek a helyiek.
▼
