Ahogy hazaértünk a mecsetek meglátogatása után, rögtön beizzítottuk az "irodát". Konkrétan a laptopon próbáltuk felvenni a kapcsolatot az otthon maradt családtagokkal és barátokkal. Ez a próbálkozás sajnos többször bedőlt – a wifi igen gyengécske volt a szobánkban – de mivel mi hihetetlenül leleményesek és okosak is vagyunk, a laptoppal kezünkben kolbászolva próbáltunk térerőt keresni a szobánkban. Egyetlen helyen találtunk figyelemre méltó mennyiségű térerőkupacot, a szoba ajtaja előtt a folyosón. Az alaptábor felállítása után a szomszédok örömére elkezdtünk blogolni, dumálni, sörözgetni a folyosó padlóján ücsörögve, s mikor már tarthatatlan volt a helyzet, inkább levonultunk az ebédlőbe, ami nem volt olyan hangulatos, de legalább nem néztek ránk csúnyán.

Miután kellőképpen felerősítettük magunkban azt az érzést, hogy már pedig ma belevetjük magunkat az éjszakába, gondoltuk leteszteljük az útikönyvünket. Fel is lapoztuk a "hol igyunk Isztambulban" című oldalt és ráböktünk egy "dium-disum" bulira meg egy jazz klubra. Mindkettő a Beyoğlu negyedben volt, beindultunk hát...

Felültünk az első villamosra, ami el is húzott minket majdnem a célállomásig, de a szórakozó helyek bentebb, fentebb voltak, így egy laza séta következett. Hogy ne unatkozzunk, nem tudom hány lépcsőfokot koptattunk el, de egy kisebb hegyet kellett megmásznunk, hogy átjussunk a szórakoztató negyedbe. Nagy nehezen megtaláltuk a helyet. Az egyiket. Mégpedig a "dium-disum" disco klubot. Egy pillantás az itallapra, majd egy kisebb szívroham és máris nyugtáztuk, hogy igen, az útikönyvben tényleg a legdrágább, legpuccosabb helyek vannak feltüntetve. Útikönyv eltesz, megyünk a szag meg a tömeg után, ugyanis gyorsan rájöttünk, hogy ez itt Isztambul azon része, ahol törököt csak a pult másik oldalán találsz, az innensőn viszont rengeteg részeg turistát. Sodródtunk hát a hömpölygő ember-áradattal.

Kis gyaloglás után rátaláltunk a helyi váci utcára (Istikal sugárút), csak ez háromszor olyan széles meg tízszer olyan hosszú, bele sem számolva a környékbeli kis utcákat, ahol a szesz meg az esővíz csak úgy patakokban folyt. Mindenhol neonok, kocsmába invitáló török urak, hölgyek, árusok, és az út közepén a tömegben egy lassan közlekedő villamos, amire csak úgy bármikor felszállhatsz-leszállhatsz. Ebből kifolyólag még az ablakból is ittas turisták lógnak, hátulján meg tujázók kapaszkodtak.

A sok gyaloglásban totál kiszáradva bevettük magunkat az egyik szűk mellékutcába. Ott is emberek százai, de a végén mintha lenne valami remény hogy leüljünk. És igen. Megtaláltuk a helyünket. Utcára kipakolt asztalok, söröző-borozó turisták fényképezgetik egymást, háttérben egy török zenekar játszik valami török népdal-jazz-lakodalmas-pop nótákat (ezt így egyben), ami igen sajátos hangulatot kölcsönzött a kis utcának. Ponyva nyúlt az asztalok fölé, a résen kikukucskálva látszottak a lepukkant házrészletek.

Jött a pincér srác, akit máig nem értünk hogy igazodott ki az emberforgatagban, a számlát mindenki távozásnál egyenlítette. Kértünk is 5 kori sört  (9 TL/db), de ahogy megláttuk tudtuk, hogy valami nem stimmel: a korsó 7 decis volt. Öröm-bódottá ült ki J arcára rögtön, vigyorogva méregette a korsót a szakállához, lám: egyforma hosszúak :)

Ahogy elkezdtünk szürcsölni leszakadt az ég. Persze fölöttünk nem nagyon volt védőréteg – nyilván ezért volt szabad az asztal, amikor megtaláltuk – így kicsit megáztunk, de mindenki úgy védekezett ahogy tudott. M behúzódott egy eresz alá, a többieknek meg Fk felkínálta Vic 20 méteres esernyőjét (kinyitás után 20 méter gyaloglás után megadta magát), ami időlegesen kis semmilyen védelmet nem nyújtott. J-t az eső nem nagyon izgatta, de biztos ami biztos alapon a cigarettatárcájával betakarta a korsó száját, mert nem szereti ha vizezik a sörét. Ahogy észrevettük nem csak minket nem zavart a hirtelen jött zuhi, néhány dekoratív hölgy az esőben kezdett táncolni az asztalok közt. Mikor már kezdett mindenünk átázni és a sörünk sem fogyott mert az eső pótolta – nem mindenkinek van cigarettatárcája – úgy döntöttünk keresünk valami fedett helyet. Fizettünk, léptünk.

Az első lenge szellő először kifordította, majd totál szétszedte Vic esernyőjét. Persze minden sarkon állt egy esernyőárus. Maki próbálta mindenkinek 2 TL-ért eladni a kincstári darabot, de csak vigyorogtak, senkinek sem kellett. Még az esernyőárusnak sem :)

Egyébként nem is mi lennénk ha nem az ellenkező irányba indultunk volna el. A térkép átnyálazása után megtaláltuk végre a "sárgaköves" utat ami elvezetett minket a villamosig. Hazaérve összegezni kezdtük a látottakat és rájöttünk, ez nekünk nem jó, aki nem akar turistaközpontba szórakozni, felejtse el a turistakönyveket :) Másnap megcélozzuk az török "köpködőket" a helybéliek zsibbadóhelyeit.