Csencselés a külvárosban I.

Az éjszaka közepén érkeztünk meg Tashkentbe, nem szütyögtünk sokat, a reptér mellett találtunk egy hatalmas Városligetet, már fel is vertük a sátrat. Döntéshelyzet volt, mondanom se kell, hogy megint összevesztünk!

Reggel, Tashkent csodálatos volt, bár egy elég furcsa arcát sikerült megmutatnia:)Összepakoltunk és már kapaszkodtunk is be a városba. Felfedeztük magunknak a külváros csínyát-bínyát, Subi sokszor az aggódás birodalmába csöppent és efféléket mondott „abba az utcába ne menjünk be, ott tuti kirabolnak”, de a kedvencem, így hangzott „gyere át az út árnyékos oldaláról a naposra” közel 35-40 fok volt. Nem mentem. Ádám közben már a hazatérésen filozofálgat. Átmentünk a városon, panelházakban itt sincs hiány. A különbség csak annyi, hogy majdnem mindegyik gyönyörű díszítést kapott, azért szerintem az valamit szépít a városképen.Egy általános problémánk szokott lenni, de az rendszeresen. Mit együnk és hol?

Ebből az egyből, aznap varázsoltunk rögtön még egyet. A kajához pénz kell, ami helyi bankból még nincs, megyünk is váltani. És most jön a pofára esés, a Tadzsik Somonit nem váltják háhá, csak a Dollárt, a japan Yent, és az orosz Rubelt. Még Euróval is szenvednénk. Mindegy, kis bank szaladjunk tovább. Subi valamennyit azért beváltott, biztos ami biztos. Következő Change ->semmi, következő- > semmi aztán nagyon nagy bank → semmi aztán a legnagyobb bank → semmi. Taxiból, taxiba ugrálunk, kínosan fogy a pénzünk és az energiánk is.Visít a gyomrunk, így Ádám is és Én is váltunk be valamennyi eurót. Elmentünk egy kajáldába, nevén nevezve az Isztambulba:) ezer éve nem ettünk már kebabot és lencselevést, na meg török teát, már hiányzott. Kajálás közben nézegetjük, milyen igényes kis pénzváltó bizonylatot kaptunk.

Miután mind belaktunk, szét is vállunk. Ádám visszamegy a reptére, kezdi magát rosszul érezni. Subi és Én kezünkbe vesszük a sorsunkat, és azt latolgatjuk, hogy visszamegyünk a üzbég-tádzsik határhoz, hogy beváltsuk a rajtunk maradt tádzsik Somonit. Aki azt hinné, hogy ez egyszerű feladat, az csúnyán téved. Kiválasztom a leghelyesebb lányt az utcán és már kérdezgettem, hogy merre találjuk a buszpályaudvart Tádzsikisztán felé! Persze miért tudná, ellenben felajánlotta, hogy felhívja a nővérét, aki utazási irodában dolgozik. Ő megpróbálja elmondani, de nem sok sikerrel.

Megállítunk 5-10 autót mire megtudunk alkudni az árról és hajlandók megérteni mire készülünk. A srác közben még felvesz, pár utast, hogy egyáltalán megérje, hogy minket cipel. Kínál üdítővel. El is fogadtam. Megérkezünk az állomásra, már is elindítjuk a csencselési folyamatot, kiderül, hogy vannak arcok akik váltják a pénzt, mégse kell elmenni a határra. Bevallom, erre szeretünk volna számítani mi is. Mondják is, ugorjatok be a kocsiba, menjünk a kínai spanjukhoz, a külvárosba. Subival összenéztünk, azért, juj juj mi lesz ebből. De semmi extra, helyzet komolyságát, mintha nem is érzékeltük volna. Jön a kínai, de mondja, hogy ááá Somonit, nem, azt tuti nem. Fasza! Az arcok nem adják fel, főleg ha 1 óra alatt szerezhetnek egy rakás pénzt. Visszamegyünk a pályaudvarra, ahol jött egy srác és beadott az ablakon egy zsák pénz, konkrétan nem fért el az ölemben. Subinak odadobtam, hogy azért számoljuk meg. Bár ragaszkodtak hozzá, hogy ez nem szükséges. Előtte egy kicsit mohok voltunk és buktunk pár dollárt és már csak Üzbég bankót akartak adni. Ha azt hiszitek kusza a sztori, csak várjátok meg a végét:)
A srácok (40-50 éves arcok) már ordítoznak velünk, hogy felhívjuk a figyelmet és ne szarakodjunk már ennyit. Tényleg félelmetes a helyzet, de az agyunknak ennyi adrenalin már nem nagy kunszt:)
folyt. köv.