Eleinte az az elképzelés lebegett a szemem előtt, hogy a hat napon és öt éjjelen át tartó tevegelést, amelyet Rajastan sivatagján való átkeléssel töltöttem, valamiféle western hangulatú meseként tálalom.. Az ötlet adta magát, a táj javarészt Arizona sivatagos részeire emlékeztetett, és az életvitel is elég vad volt, ráadásul Nyugat-India adta a helyszínt. Az iromány első része el is készült, ám visszaolvasva a sok párhuzam ellenére a mese annyira eseménytelennek tűnt, hogy jobbnak láttam fáradtságos munkám verejtékes gyümölcsét egy hanyag mozdulattal a kukába vágni. Ez itt a B variáns, amely kerüli az írói hiányosságaimból fakadó unalmas leírásokat (lehet hogy ez sem kerüli). Hátha így könnyebb lesz átrágni magamat ezen a részen. Félreértés ne essék, maga az út nagy élményt nyújtott, azonban eseménytelenségével és nyugalmával abba a kategóriába tartozik, amelyet jobb átélni, mint leírni vagy akár olvasni.

Hogy mik is történtek? Lássuk csak!

Teveháton vágtam neki a kalandnak, mint ugye valamire való lovas nemzet leszármazottja. A Kapitány (pushkari tevehajcsár, kilenc teve és a helyi turisztikai hivatal jóindulatának birtokosa) első találkozásunk alkalmával elnevezett cowboynak. Dominicket nem volt nehéz rádumálni az útra, több sivatagi szafarin is részt vett már élete során, sajna ezúttal némi keserű szájízzel abszolválta a túra első fejezetét. Ő bölcsebben a kocsira ült, és úri módon, fehér ruhában végiglazította az utat. Illetve az igazat megvallva végig stresszelte, de ugye mindenki maga választ sorsot. Neki a gentle man (úri ember) elnevezés jutott ki a Kapitánytól.Eképpen két tevével egy kocsival és két kísérővel reggel kilenckor csaptunk a púpok közé Pushkarban. És napnyugtára mintegy negyven kilométert magunk mögött hagyva érkeztünk meg az első szállásunkra, amely a semmi közepén, egy templom mellett a szabad ég alatt adódott. Az állatok leszerszámozása, megetetése, vacsorakészítés mindennapos elfoglaltsággá vált, azonban az első napon kísérőink végezték ezt el. Tulajdonképpen később sem volt ez másképpen, leszámítva egy alkalmat, amikor én tettem meg - próbaképpen. Mert ugye sok mindent kipróbál az ember, ha alkalma adódik és ugye nem árt vele senkinek. Az én próbálkozásaimat általában alapos megfigyelés előzte meg, hogy elejét vegyem a nagy felsüléseknek. Eképpen tanultam meg indiai módra a sivatagban fürödni, ruhát mosni, vagy éppen rotit gyúrni.. Nem így volt ez a tevegeléssel..Szóval az első helyen összefutottunk egy bábával ti. itt eképpen nevezik azokat a szent embereket, akik templomokban élnek az isten háta mögött és egyben az isten házában. Legendás alakjai ők a rajastani életközösségek, de be kell valljam, emberünkhöz semmi különös történetet nem tudok fűzni. Hallomásból tudom csak, hogy nem minden baba szentéletű, a sivatagban töltött magányos órákban bizony elpattan egy két helyi specialitás. Emberünkről ez sem derült ki. Csak hindi nyelven beszélt, hozzánk egy szót sem intézett az ott töltött idő alatt. Az éjjel csendes és forró volt, a kimerítő tevegelés (amelyet fartájéki fájdalmak okán csak ebédszünetig gyakoroltam) hatására fáradtan hevertem le egy a kocsi mellett leterített pokrócra, amelyet a kelő nappal hagytam el a második nap reggelén.
Másnap ismét teveháton nyitottam, bár már korántsem voltam biztos abban, hogy a hátralévő kettőszáz kilométert eképpen fogom leküzdeni. Igen, küzdeni kellett, eleinte a kényelmetlen nyereggel, majd az erősödő napsütéssel és végül, ami a legnehezebb Alibabával, a tevével. Oktatás híján a gázfröccsöket a kantárral való csapkodással indukáltam (ahogyan a Kapitány nevetve mondta - később elgondolkodtam, lehet hogy viccnek szánta). A fáradó állat egyre kényszeredettebben vette a jeleket, és három óra elteltével konfliktusok keletkeztek közöttünk. Én a magam részéről szerettem volna a kocsi 300 méteres körzetében maradni, ami azért volt nehéz feladat, mert Gopal, aki a kocsit húzta klasszisokkal nagyobb, gyorsabb és erősebb volt szerencsétlen Alibabánál. Tevém jobbára a környező gallyak ízlelgetését tartotta a délelőtt legjobb elfoglaltságának. Végül a cérna nála szakadt el, megpróbált hátra harapni, és csaknem sikerrel is járt. A kocsi meg a horizonton úszott a távolban. Nem vagyok szadista alkat, távol áll tőlem az érző lények kínzása, bántalmazása, azonban adott helyzetben szükségesnek láttam némi erőt demonstrálni. Ettől mindkettőnk lelki egyensúlya elveszett, továbbá ő vágtába csapott, hogy utolérje szeretett gazdáit, ettől testi egyensúlyom is veszélybe került. Neki futás nekem rodeó volt a konfliktus-kezelő terápia, amely egymáshoz nem, de a kocsihoz egyre közelebb hozott.. Ebéd (ami ismételten a szabadban készült) után többé nem ültem Alibaba nyergébe - nem vagyok állatidomár.A táj lassanként megváltozott, Pushkar szent és csaknem kiszáradt tavától kijutottunk a tüskés bozótok világába, ahol a zöld füves területek csak mutatóban, néhány farm mellett voltak megtalálhatóak. Az élővilág itt is nagy változatosságot mutat, ahogy ezt országszerte tapasztaltam. A háziállatok, úgymint marhák, kecskék, tevék, ökrök, kutyák mellett a mezőkön (jobbára kiszáradt pusztaságok, lengedező kórókkal és néhány fával ) fellelhetőek antilopok, gazellák. A fák kétéltűeknek vagy éppen madaraknak adnak otthont. Zöld papagájok, különböző énekesmadarak, verebek, galambok és az elmaradhatatlan pávák szinte minden nagyobb fán megtalálhatóak. Társaságuk általában nem zavaró, leszámítva, ha nem egy ilyen fa lombjainak hűsét választod pihenésed helyszínéül, ilyenkor előfordulhat hogy némi madárürülék szennyezi a ruhádat. Így alakult az "ezer madár fája" alatt egyik nap ebédszünetben. Az első helyszínt aznap a jelenlévő hangyák (itt elég nagyra nőnek) zaklatása miatt hagytuk el, és választottuk azt a különleges facsoport alatt elterülő árnyékos részt, amely tulajdonképpen egy komplett madárház pöcegödreként funkcionált. Látva a rutinos sivatagjárókat megpróbáltam az első néhány ürülék után egy vastagabb ággal párhuzamosan elhelyezni pihenésre és vízre is szomjazó testemet - sikerrel.
A második estét egy csodri-háznál töltöttük el. A csodri kaszt tulajdonképpen mezőgazdaságból él, mondhatnánk úgy is, hogy parasztok a szó valódi és becsülendő értelmében. Az élet nem könnyű errefelé, bizonyos területeken komoly gondok vannak a vízellátással, vezetékes vizet ezek a kis házikók soha nem láttak, a kutak meg hajlamosak elapadni néha. Megtörtént, hogy egy palackot szerettünk volna megtöltetni út közben egy családnál, de visszautasítottak, mondván két napja egyáltalán nincs vizük. Hiánycikk a csapadék is.Ez a csodri ház a semmi közepén épült, kecskék, bivalyok, szaladgáló gyerekek népesítik be az elkerítetlen udvart. Az esti főzőcske a verandán történt a sötétben, közben a gyerekek fotókhoz pózoltak. Imádják ha fényképezik őket, tenyerüket összeillesztik és mosolyognak - mit lehet tenni, eképpen örökítettem meg őket - bámulatos mennyire tisztelettudóak, jól neveltek és kedvesek. Pedig elárulhatom nem mindenhol van ez így Indiában. Vacsora után a kocsi mellett tértünk nyugovóra, de egy óra sem telt el, feltámadt a szél és viharossá fokozódott. Eleinte magamra húztam a takarót, de később látva, hogy vihar készülődik más megoldást kellett találni. A csomagokat becipeltük a házba, majd a verandára ültünk ki, vártuk az esőt. Három generáció beszélgetett csendesen, a szél néha nagy erővel cibálta meg a fákat. Órák teltek el, a távolban villámlások majd jókora szünet után mennydörgés, de az eső nem jött. Elcsendesedett a szél, mi visszahúzódtunk a kocsi mellé aludni, otthagytuk a csalódott családot. Már majdnem sikerült elaludnom a kellemes "hűvösben" amikor esőcseppek pottyantak az arcomra. A cseppek egyre sűrűsödtek, és társaságunkat arra ösztökélte, hogy térjünk vissza a házhoz. A család örült a zápornak, ajándék a kiszáradt földnek, ajándék annak, aki csak arra vár, hogy vethessen, vagy hogy kisarjadjon a fű. Az éjjel viharos volt még a veranda alól is. Viharos, de belül boldogsággal töltött el ez a vihar, mert tudtam, ezeknek az embereknek ez a legnagyobb kimérhető jutalom..