Altaban a késői érkezés után persze nem keltünk korán. A reggelinél elbeszélgettünk két német túrakerékpárossal. Utánfutókkal nyomták, láttuk őket már este is, de akkor azt hittük, norvégok, mivel az utánfutók a norvég zászló színeiben pompáztak. Mire összerámoltuk magunkat a kempingben és a bevásárlást is letudtuk Alta központjában, délután kettő óra is elmúlt már.
Gyorsan beindult az út alattunk, észre sem vettük, és már 14km-en voltunk túl. Kb. eddig tartott a könnyű rész, amíg ki nem értünk Alta-ból. Aztán jött az emelkedő, ami már önmagában nem volt finom, de aztán, miután felértünk 385m-re, akkor jött csak az igazi szívás.
Rendes hágóhoz híven azt vártam volna ugye, hogy a túloldalt hamar legurulunk egy fjordba, vagy legalább egy völgybe, de nem… Le 320-ra, aztán fel megint 380-ra… Aztán csak úgy át mindenféle kisebb nagyobb dombokon. Mindezt egy nem túl barátságos, kopár fennsíkon, hűvös, szeles időben. Hát nem nagyon tetszett. Lestem is folyton a GPS-t, mikor lesz már valami változás. Egy nagyobb kanyart mutatott pár kilométerrel előttem. No, az lesz a fennsík vége, gondoltam nagy naivan. Mire odaértünk, tisztán látszott, hogy sehol sincs még a fennsík vége, csak egyszerűen vett egy kanyart az út a semmi közepén, aztán folytatta a hullámvasutazást. Le kellett ülnünk kicsit, kekszet bontottunk, ittunk és szusszantunk egyet, belőlem ez az első 60km nagyon kivett. Talán kicsit lélektanilag is leeresztettem Alta-ban, mondván előbb odaértünk a tervezettnél. De ezt nem kellett volna, amúgy egyáltalán sem, meg azért sem, mert aztán annyival később is indultunk el a 170km-es nap után.
A kis evéstől aztán visszajött valamennyire az erőm, és hamarosan tényleg leborítottunk egy egész takaros kis szép lejtős völgybe. Legurultunk egy elágazásig, ahol a benzinkútnál vizet vételeztünk, majd folytattuk tovább. Kaptató jött, de ez már sokkal jobban esett. Egyrészt kisütött a nap, másrészt tudtam, hogy jó eséllyel ez az utolsó emelkedő a mai napon. Előre is iramodtam, gyorsan felértünk a tetejére. Nyílegyenes út vitt a tűző napsütésben, fent a semmi közepén. No, ez már tényleg kietlen vidék! Megálltunk egy pihenőnél és felfaltunk Nándival egy-egy doboz kukoricát, csak hogy biztosan jól bírjuk a hátralévő néhány kilométert. Az utolsó emelkedőben tévedtem, mert volt még egy kisebb kaptató, mielőtt végleg leborítottuk volna Olderfjordba, a tengerszinthez. Itt volt az ideje kibontani Pusi következő levelét. Azt írta, 30km északra, egy alagút után van 3 jó kis öböl, ahol jól lehet sátrazni, de utána már viszont csak sziklák vannak. Hát mi odáig már nem megyünk el, épp elég volt ez a 120km mára, inkább megkeressük a Nándi által kinézett olcsó kempinget Olderfjordban. Az E6-os főútra visszatérve kicsit megtréfáltak minket a táblák. Mindkét irányba jelöltek kempinget, de a sátras szimbólum csak a déli irányba szerepelt, így elindultunk hát délnek. Mentünk pár kilométert, de sehol nem találtunk kempinget. Finnországig mégsem kéne elhajtani egy kemping miatt. Megkérdeztem egy helyen, azt mondták csak pár száz méterre van a nekünk való kemping attól a helytől, ahol elkanyarodtunk jobbra, a rossz irányba. Visszafordultunk és láttuk, hogy ebből az irányból a táblák tényleg arra mutatják a kempinget.
Meg is találtuk hamar a Russenes kempinget, befizettünk 65-ért, feldobtuk a sátrat félúton a konyha és a zuhany közé, majd indultunk tusolni. Padlófűtéses fürdőszobák voltak, 6 percet tusolhattunk forró vízben 10 koronáért, elképesztően jólesett állni a tus alatt. Vacsi után bevettük a konyhát, főztünk egy nagyot, én még az áramot kihasználva ismét írogattam kicsit, aztán beájultam a hálózsákomba.
Reggel mi hagytuk el utoljára a kempinget, megint átcsúsztunk a délutánba kicsit az indulással. A tengerparton haladtunk Észak-ÉNy felé, kezdetben egész szép időben, még a nap is kisütögetett néha, bár ez a hidegen nem sokat változtatott. Aztán jött az alagút, még ez is rendben volt, de Pusi kedvenc öbleinél jól megkaptuk. Gyanús volt, hogy eddig valamennyire hátszelünk volt, mert meglepően könnyen haladtunk, noha nem voltunk frissek. Ahogy befordultunk az első kis öbölbe, nyugat felé, olyan szél kezdett el tépni minket, hogy az első komoly lökésénél majdhogynem megállított. Nehéz leírni ezt az érzés. Mennél, haladnál, ugyan dögfáradt vagy, de érzed, hogy közel a cél, és nagyon húz már, de akkor jön ez a nagyon durva, vihar szembeszél, és úgy megtép, hogy hirtelen majd leesel a gépről. Keserves tekerés következett az öböl közepéig, 7-8km/h-val, talán ha tudtunk haladni, hosszú percekig tartott, mire beértünk az öböl belsejéhez. Lehet, hogy még gyalog is gyorsabb lett volna, persze leszállni és tolni a gépeket eszünkbe se jutott.
Sejtettem, hogy az öböl közepén sem lesz vicces a helyzet, és sajnos igazam lett. Az oldalszél talán még gyilkosabb volt. Emlékszem, valaki még a legelején a 100napbringa projectnek írta, hogy micsoda erős szele volt Nordkapp-on, rá kellett dőlni, aztán amikor abbamaradt, az még rosszabb volt, mert eldőlt az ember. No, hát pont ez következett el nekünk is. Durván rá kellett dőlni a szélre, de a dolog itt még közel sem ért véget, mert ez faramuci szélfajta volt ám, és össze-vissza fújt, hol kicsit, hol nagyon, hol erről, hol arról. Többször le kellett állni mindkettőnknek, mert ledobált minket az útról az útszéli murvába. Kedvem lett volna lefotózni azt az öblöt, ahol Pusiék sátraztak, mert látszott rajta, hogy jó időben tényleg kellemes hely, de ami nekik akkor kellemes táborhely volt, nekünk most rémálom, és csak arra tudtam gondolni, hogy minél hamarabb jussunk túl rajta.
Kifelé az öbölből kipróbáltam milyen erős a szél. Mert itt ugye már hátszelünk volt. Anélkül, hogy egy tapodtat is tekertem volna, 27-28km/h-ra gyorsított és meg is tartott ezen a sebességen az öböl végéig. Az öbölből kiérve valamivel kellemesebb lett a helyzet, de ez nem tartott sokáig, mert jött még két kis öböl, éppen ugyanilyen gyilkos széllel. Keservesen, de végül ezeken is túljutottunk, egy jó darabig egész tűrhetően lehetett aztán haladni a parton. A szél csak mérsékelten tépett minket, és az emelkedők sem voltak olyan vészesek.
De a bulinak még nem volt vége. Komolyan azt éreztem, hogy az időjárás most megmutatja nekünk: Oké srácok, eddig nagyon kegyes voltam hozzátok egész Norge-n át, de csak hogy lássátok, milyen szerencsétek volt, most megmutatom, hogy ilyen is tudok lenni. Az történt ugyanis, hogy elkezdett esni az eső. De amolyan igazi suttyó módon. Először azt gondoltuk, ez csak a szokásos semmilyen szitálás, ami majd mindjárt abbamarad, felesleges hozzá felöltözni, mert csak beleizzad az ember, aztán állhat meg megint vetkőzni. Így is történt, elállt, csakhogy aztán pár percre rá megint rákezdett. Játszadozott itt velünk, mígnem szépen bőrig áztunk, aztán már mindegy volt az öltözés. Közel volt már az alagút, és a túlsó végétől már csak pár kilométerre volt Arnt háza, vagyis a szállásunk Mageröya szigetén, Nordkapp meghódítása alatt.
Előtte azonban jött még egy nagyobb öböl, hasonló viszonyokkal, mint az előző három kicsi. Én még ilyet nem éltem meg. Hogy pont a végén, ilyen kevéssel a cél előtt kapjuk meg az ítéletidőt? De ez még mindig nem volt minden. Az út emelkedni kezdett, és közben egy közel 180 fokos kanyart vett nyugat felé. Ez nem jelentett jót, tudtam, hogy kegyetlen lesz, most aztán minden elképzelhető szörnyűséget megkapunk egyszerre, amit egy bringás csak el tud képzelni magának. Nem volt egyszerű felszenvedni magunkat rajta, tépett a szél rendesen, közben fújta az esőt ezerrel a pofánkba, persze hol szemből, hol oldalról. Mindez fölfelé egy kaptatón, totál elázva.
Úgy vártuk az alagutat, mint valami megváltót! Pedig eredetileg tartottunk tőle, de most éreztük, hogy ennél, ami idekint van, csak jobb lehet. Átküzdöttük magunkat még egy szeles öblön, majd végre jött a tábla, Nordkapp-tunnel 6870m 212m.u.h. vagyis 212 méterrel megy a tengerszint alá. Igaz, azok ennél jóval kisebbek voltak, de a Lofoten szigeteken már két tenger alatti alagutat megjártunk, így tudtuk jól, mit írt Pusi az ide vonatkozó levelében. Ez nem lesz olyan, mint az eddigi alagutak. Tényleg durva volt, az eddigi tengeralatti alagutaknál is durvább. Száguldottunk felfelé vagy két kilométert, majd egy kevés viszonylag sík rész jött, aztán kezdődött a kaptató! Több mint 200 méter szintemelkedés a föld gyomrában! Ez olyan, mintha Fenyőgyöngyéről feltekernél a Hármashatárhegyre. De közben végig alagútban! :) Éppen ezért az emelkedő is tökéletesen egyenletes volt, konstans 10% szinte végig. Meg is kellett állnunk hamar vetkőzni. Végre nem fáztunk, az emelkedőn való tekerés jól felfűtött minket, mire kiértünk az alagútból, már a saját izzadtságunk csorgott rólunk. Közben azt beszéltük, milyen jó lenne, ha ez az alagút valami dimenzió kapu is lenne egyben, és a túloldalt napsütés és meleg fogadna minket a szigeten.
Nem így történt persze, Mageröya szigetén éppolyan szél és eső tépett minket, mint a Mainland-on. Arnt azt mondta a telefonban még az alagút előtt, hogy 5-6km-re van a háza az alagút után. Keservesen, de letudtuk ezt is, előtűnt végre a lepukkant sárga volt iskolaépület, itt kanyarodtunk le jobbra a „bumpy road”-ra, ahol aztán hamar megtaláltuk a piros házat a „very yellow car”-al. „Arnt Egil’s Couchsurfing - Cozy House” - állt egy csinos kis fatáblán az ajtó mellett. Csak tudnám, mit jelent a „cozy”…
▼
